Gilice

Muszáj írnom róla - és a többiekről is. Gilicével szombaton ismerkedtem meg Ikladon. Balázzsal, a thai masszázs tanárommal és pár ismerős masszőrrel látogattunk ki a Szederfa Otthonba egy "Egészségnap" alkalmából, hogy az ott lakókat és dolgozókat lazítgassuk egy kis masszázzsal. Nem tudom megállni szó nélkül.

Méghozzá azért nem tudom megállni szó nélkül, mert olyat láttam és tapasztaltam ott, ami nem hogy nem mindennapos, inkább ékes példa arra, hogy így is lehet - segíteni azokon, akiken talán a leginkább kell (mert ők tényleg nem tudnak magukon).

Van ez a ház. A főnök húsz éve nyomja - kitartóan, rendületlenül. Odáig jutott, hogy ellát 13 bentlakó és kb. még ennyi bejáró értelmi és testi sérült emberkét. Az ellátás nem is jó szó - életet ad nekik, nem is akármilyet.

Többen közülük részt vesznek a ház mindennapi teendőiben - gondozzák az állatokat (egy halom kecske és bárány a közelben - sajnos nem volt alkalmam megnézni őket), tesznek-vesznek a konyhában (ahol nem baj ha mellémegy, kiborul, leesik, kiömlik), sajtot készítenek, elhasznált rongyokat tépkednek, gombolyítanak és rongyszőnyeget szőnek, néha elviszik őket koncertekre és néha hozzájuk jönnek mindenféle figurák elcsapni az időt.

Így jelentünk meg mi is - olyan pezsgő öröm fogadta a már ismert masszőröket, hogy attól alaposan zavarba jöttem, de aztán megnyugodtam - valahogy a zavarom ellenére is képes voltam a sok, szokatlanabbnál szokatlanabb arcot, testet és bemutatkozást fogadni. Egészen hamar elkezdtem otthon érezni magam (azt hiszem ez az, amiben ez a hely remekel, hogy ezt nem nehéz megtenni).

A háziak - amíg mi szétnéztünk - kialakították a masszázshelyeket, a lakók pedig szépen lecsaptak a masszőrökre. Gilice volt az első vendégem. Szemre kb. negyvenöt kiló lehetett, nagyjából a fejét és a bal kezét volt képes mozgatni, semmi mást. Sikerült finoman lefektetni, úgy tűnt nem viseli meg a tolószékből való ki- és beszállítás. Újból zavarba jöttem. Mit csinálok? Mit akarok én itt, ezzel a szegény, tényleg száz százalékig skeleton-bro emberkével? Aztán összeszedtem magam és elkezdtem a bemelegítő, már-már rutinmozdulatokat, amitől én is megnyugodtam. Kizárólag óvatos, finom fogások és mozdulatok jöhettek csak szóba - mint ha egy hímes tojást próbálnék megmasszírozni. Mikor a felkarjához értem, szétszaladt a szája a vigyortól - oké, hát ezért jöttem. Ettől teljesen ellazultam és ez a lazaság átcsúszott a mozdulataimba is, amitől mindenki Gilicéje elengedte néhány megfeszíthető - és meg is feszített - izmát, majd bealudt.

Sorra került még Péter, akivel a kommunikáció kizárólag testi szinten működött, marsbéli motyogását a bentiek sem nagyon értik. Segített arra koncentrálnom, hogy meghalljam, mit mond a teste, az izmai, a szövetei, a bőre, az ízületei. Idővel ő is elengadte magát a számára ismeretlen masszőrnek és elaludt. Végül Jucus következett, akiről nem mondtam volna meg, hogy bármiféle fogyatékosságban szenved ha csak beszélgetünk.

Az ebédnél a vendégek, a bent lakók és a dolgozók is mind leültek, együtt ettünk kb. harmincan. Arról az érzésről alig tudok beszélni ami átjárt ebéd előtt - mennyire együtt van ez a csapat minden különös figurájával, mennyire nagyra értékelik az ilyen egyszerű dolgokat mint egy közös ebéd. Mint a részegek ijesztő őszintesége, olyan gátlástalan és nyers jóérzés tört rám - és rajtam is maradt még sokáig.

Persze eszembe jutott, hogy egyetlen ilyen alkalomból jobb, ha nem következtetek semmire a ház hétköznapi életére vonatkozóan - itt is biztosan jelen van a düh, az agresszió, a dráma és a horror - amiből mi egy csipetnyit sem kaptunk.

Egy dolog viszont biztos - az a munka és hozzáállás és elszántság és szakmaiság ami jelen van ezen a helyen, azt hiszem mindenképpen példaértékű.