"Valahogy így kéne meghalni."

Régen írtam, de azért még nem temettem el ezt a blogot. Arra jó, hogy ha írni támad kedvem, írok ide egy kicsit. Most éppen egy kedves néniről, akit kezelgettem egy ideje, már-már rendszeresen.

Sok fent és lent után még mindig azzal foglalkozom mint tavaly - gyakorlom a thai masszázst (mert ha csak fele olyan jól csinálom, mint amilyen masszázsokat van szerencsém kapni, már elégedett vagyok - ami nem igaz, mert igen ritkán vagyok elégedett) és a kraniót - hagy írjam le így, elegem van a latinból. Na, a tárgyra térek.

Valamikor december vége felé felhívott egy néni-hang azzal, hogy az egyik kraniós tanárom adta meg a számom - ő most külföldön van, de talán én segíthetek. Mondtam, hogy talán, igen. Meg is beszéltünk egy időpontot, el is mentem szépen. Aprócska, mosolygós néni nyitott ajtót egy panelház harmadik emeletén - tele energiával, lelkesen, bár kicsit zavarban, ahogy én is persze. Leültünk, beszélgettünk - jó érzés volt olyasvalakivel beszélgetni, aki már alig tud lemenni a boltba de szellemileg még tökéletesen friss.

Erős fejfájásra és ízületi fájdalmakra panaszkodott, de persze ott volt a halvány mosoly az arcán, hogy azért nyolcvan fölött mit akarhat az ember, ugye. A kezelések után arról számolt be, hogy milyen érdekes volt figyelni az érzéseket odabent ahogyan alakultak-változtak. És hogy ő ezt magától nem tudja, mert vagy felkel öt perc után (jaj, annyi dolgom van, nem érek én rá itt relaxálgatni), vagy elalszik. A fájdalmai enyhültek, mindig mosolyogva kelt fel az ágyról. De nem is ez a lényeg.

Volt egy kis megszakítás, nem találkoztunk majdnem egy hónapig. Aztán felhívott, azt mondta, újból erős fejfájás gyötri, és hátha megint elmúlik, mint múltkor. Éppen ráértem másnap, el is mentem hozzá, jobban is lett. Újra volt egy kis időm beszélgetni vele - álmokról, emberekről és életmódjaikról, a saját életmódunkról is, amit közösen jól kiröhögtünk és megbeszéltük, hogy néha mennyire lusták és nyafogósak vagyunk.

Egy következő (és egyben utolsó) alkalommal, amikor úgy éreztem, nagyon mélyre ment a dolog, sokáig csendben voltunk a kezelés végén, majd annyit mondott: "Azt hiszem, valahogy így kéne meghalni.".

Sokszor elbizonytalanodtam az elmúlt időben azzal kapcsolatban, hogy vajon jó dolgot csinálok-e, ezt kell-e csinálnom, és ha ezt csinálom, jól csinálom-e, satöbbi, blablabla. Sokszor nehéz is megválaszolni azt a kérdést (sőt, legtöbbször lehetetlen) kranio-ügyben, hogy ha nem csinálok semmit csak figyelek, akkor mitől működik mégis (és hogy működik-e vajon tényleg, kellek-e hozzá hogy beinduljanak változások vagy nélkülem is megtörténnének-e). És sokszor ez olyan élesen jön szembe, hogy magam is elbizonytalanodom kicsit, hogy jó úton járok-e. És akkor történik egy hasonló eset, és kb. bekönnyezek, hogy oké, nincs több kérdés, gyerünk Gergő, csináld! Úgyhogy csinálom.