Uwe

Vannak fura figurák ezen a bolygón, nem is kevesen. És vannak még a furábbnál is furábbak. És akad néhány köztük, akikre még a nagyon furák is furán néznek. Grafitember, a Napirajz-legenda szavait használva: A hét fasza arca: Uwe.

Chiang Rai, sárkányos házikó

Ko Changról busszal és egy helyi repzivel Chiang Raiba, a hegyek felé kanyarodtunk. Igazi dúsgazdag turistaként (cö-cö - lesz még ennek böjtje) kitaláltuk, bérlünk egy-egy rendesebb motort és azzal fedezzük fel a környéket. Volt kétféle kezdetleges térképünk és egy tapasztalt, valamint egy térképolvasásra és tájékozódásra tökéletesen alkalmatlan figuránk: Gergő és Michi. Boldogan vállaltam a csak-bátran-kövess túravezetői feladatot. Jól ki is néztem egy két naposra szabható, másfélmillió kanyart tartalmazó hegyi útvonalat, mikor a kis barátocskám a német útikönyvét lapozgatva felkiáltott: van egy motoros túravezető fickó, aludjunk nála.

Chiang Rai, a piac közelében

Nem szeretem az ilyet - hogy fizessek soksokezer pénzegységet azért, hogy körbevezessenek valami túrista-szellemvasúton. Michi csak erősködött és győzködött, hogy bízzak a megérzésében, szerinte érdemes meglátogatni emberünket.

Végre a hegyekben

Nekivágtunk irigylésre méltó húszonöt éves kis endúróinkkal a hegyeknek és kb. 200 km mesébe illő kanyargás után elkezdtük megkeresni a vendégházát - a tulaj gondoskodott róla, hogy senki, még csak véletlenül se találjon rá. Nagy-nehezen sikerült felhívnunk és újabb tekergés után megérkeznünk.

Még mindig az első napunk

Ha nem Michivel vagyok, azonnal, sikoltozva menekülök a helyszínről, el, messzire. Aztán kicsit lehiggadtam és gondoltam, oké, Michiben megbízom, de lehet, hogy most utoljára.

Földönkívüliek

A földönkívüli bemutatkozott: Uwe, egyenesen Thaiföldről, görbén Németországból. 58 éves, elhanyagolt csövesszerűség nyújtotta felém kezét, körmei nem a hetvenes évek thai divatirányzata miatt voltak három centi hosszúak, hanem mert valószínűleg eladta a körömvágó készletét. Jól kezet ráztunk, majd széles, fekete fogakkal teli mosolyával beinvitált minket a derékig érő gazon át lakályos otthonába: mindenen több éves por, pókhálók - szabadkozott, még mindig mosolyogva: ha biztosra tudta volna, hogy jövünk, levágta volna a füvet és kitakarított volna, de azért így sem rossz, mert milyen klassz, hogy van víz és áram. Hogy gonduljunk már bele, csak megnyomunk egy gombot és világít a lámpa - hát nem csodás?! De, az, ennek mi is nagyon örültünk. Kaptunk egy-egy kis rémisztően mocskos szobát (oké, láttam már rosszabbat, de annak hátat is fordítottam azonnal), amit azért sikerült kicsit összekapni - és áldani a kis fejemet, hogy hoztam magammal takarót és hálózsákot.

Nem eszem beleket

Este meghívtuk Uwet vacsizni (több napja nem evett), borzasztó boldog volt - és be nem állt a szája. Kb. 19 éves kora óta folyamatosan utazott. Bejárta egész Európát, fél Afrikát és Ázsiát úgy, ahogy van. 27 éve viszont Thaiföldön él és nem mozdul innen. Bejött neki a hely, mondhatnánk, ha az életkörülményei éppen nem az ellenkezőjéről rikoltoznának. Rengeteg nyelven beszél, az északon élő törzsek nyelveit is megtanulta. Térképeket rajzol és mikor még jól ment neki, a németeknél nagy sikert aratott Stefan Loose Thaiföld-útikönyv egyik oszlopos társszerzője volt. Loosevel az egyik szigeten futottak össze '74-ben, mindketten meglepődve, hogy nem egyedül vannak turisták - hanem ketten. Igen, beginning of a beautiful friendship, az lett belőle. Uwe felolvasott nekünk a '76-os kiadású Loose útikönyvből - külön bekezdések szóltak arról, hogy hol, mennyiért és milyen minőségű füvet lehet - és főleg kitől - beszerezni a különböző, akkoriban turisták által alig érintett területeken.

A Mekongra és Laoszra nyílik az ablak

Megbeszéltük, hogy másnap megyünk egy nagyobb kört Uwevel. Kicsit szkeptikus voltam - úgy nagyjából mindennel kapcsolatban. Például hogy a házhoz pókhálozott robogó beindul-e egyáltalán - reggel, a hajnali hidegben az egymillió éves robogó első rúgásra indult. Innentől kezdve olyan szintű kellemesmeglepetés-lavina zúdult ránk, hogy nem győztük kapkodni a fejünket.

Boogie-woogie a bambuszhídon

A reggel nyolcas indulás tényleg reggel nyolcas volt. A minden-apró-sikátort ismerő vezetőnk tényleg a legtapasztaltabb volt. Papucsban és szakadt pulóverében, bukóját a kormányon lobogtatva úgy száguldott előttünk ez a mesefigura, hogy örültünk, ha követni tudtuk. Komoly történelemóra-részleteket kaptunk hegyekről, annak neveiről, a Mekong folyóról és két partján történtekről, hegyi törzsek férfivé-avatás ceremóniáról és a thai hadseregről is. Emellett olyan útvonalakat jártunk be, amiket egészen bitosan nem találunk meg egyik létező térképen sem - rizsföldeket átszelő labirintusok, elképzelhetetlen, egyenes útszakaszt nem tartalmazó tízkilométerek, föl-és-le szerpentinek, apró hegyi falvak és olyan tájak, amikre magunktól évek után sem találtunk volna rá. Első nap Michivel tettünk néhány szánalmas próbálkozást erre, de mind-mind zsákutca volt, rengeteget mentünk oda-vissza - ilyenről Uwevel szó sem volt, folyamatos, durván profi túrát kaptunk tőle.

A Sleeping Lady

Úgy döntöttünk, még egy napot vele töltünk és megmutatja azt a 35 km-es földutat, ami egyik térképen sem létezik és amin szépen kényelmesen visszaroboghatunk Chiang Raiba. Vezetőnk motorja azonban hasonló állapotban volt, mint ő maga: végtelenül elhanyagolt kis járgány, évek óta első fék nélkül, a hátsó is kezdett rakoncátlankodni. Már vagy 7-8 km-t zörögtünk földutakon (el nem mertem volna képzelni, hogy egy robogó ilyen helyeken elmegy), mikor Uwe panaszkodni kezdett: a hátsó fék is megadta magát. Mikor felvetettem, hogy nem muszáj ám itt lezuhannia egy szakadékba, nyugodtan visszafordulhatunk, azonnal rávágta: NO WAY! Hogy majd egyes, motorfék, úgy megy le, fék nélkül. Izé, ekkor már sejtettem, hogy nem nekem lesz szükségem rá, hanem fordítva. Az egyik, hajmeresztően meredek, csecsemőfej-méretű kövekkel teli lefelén néztem végig, ahogy gyorsul, gyorsul, majd eldobja a járgányt és bukfencezik egyet. Nem értettem: mit feltételezett? Hogy megszűnik a gravitáció? És hogy a következő 20-25 km-en nem lesz föl-és-le?

Uwe és a zakó

Óriási szentségelések közepette összevakarta magát és a motort (ami pöccre indult), majd elindultunk visszafelé. Az esés beláttatta vele, hogy itt kell hagynia a gépet a dzsungelben. Mezítláb (papucsa elszakadt - eleve, papucsban nyomta az egész utat) felhuppant mögém és szépen visszaeveztünk az egyik főút partjára.

Még egy kört!

Itt jól elváltunk - kérdéseimre, hogy elvihetem-e egy szervízbe, hogy segítséget hívjon, vagy hazavigyem-e, már-már sértődötten válaszolt: ő itt otthon van, lesz segítsége, menjek csak vissza szépen az aszfaltúton Chiang Raiba. Miután adtam neki egy kis pénzt (oké, helyi viszonyok közt nem is keveset), hátha ez segít összekapnia magát, leköszöntem, és egy kb. 200 km-es kanyarral visszaröfögtem Chiang Raiba (útba ejtve néhány hegyi szerpentint, ha már még egy napot rádobtunk a motorbérlésre).

Itt még nevet

Sokat kaptunk szerencsétlen Uwetől. Egy csomó nevetést, rengeteg lehetetlen történetet és tettet, két olyan túrát, amit magunktól biztosan nem tudunk összehozni - és persze a figyelmeztetést, hogy soha ne hagyjuk el ennyire magunkat, főleg, ha tele vagyunk remek képességekkel - annak ugyanis nagyon nem lesz jó vége.

Szöcskét vacsira?

Holnap Michi barátocskám lelép, hazamegy boldogkarácsonyozni - én pedig maradok még egy-két napot Chiang Raiban, aztán pedig meglátom, mi lesz. Ennél konkrétabb tervem egyelőre nincs, de talán nem is kell, hogy legyen...