Hol landolnak a hollandok?

Mióta Michi hazakarácsonyozta magát több dolog történt velem, mint az alatt az egy hónap alatt, amit együtt lógtunk. Egy pillanatra nem figyeltem és olyan történés- és emberörvénybe keveredtem, hogy alig bírom szusszal. Szerencsére nem is kell bírnom, annyira simán alakul minden.

A virágok városában flangálok - Chiang Rai

Egyik nap tettem egy laza kört a városban és belefutottam egy vega kajáldába, jól megörültem neki. Persze amilyen a formám, éppen zártak. A hatalmas szakács-mamma éppen annyit beszélt angolul, hogy megnyugtasson: párszáz méterre erre és arra, a kórházzal szemben van egy másik vega étterem, nézzem meg azt. Tovább sétáltam - közben elsuhant mellettem egy csúcsminőségű összehajtható bringán egy kalapos európai figura, hatalmas fényképezőgéppel a hátán - jól megnéztem magamnak, érdekes jelenség volt. Aztán megláttam egy nagyon helyes kis faházat "Macrobiotics Learning Center" felirattal. Nyilván benéztem, mi a pálya - lehet, hogy a makrobiotika humbug, de mi van, ha jól főznek jókat? Nagy szerencsémre semmiféle tanfolyamot nem tartottak éppen (még beiratkoztam volna), viszont a konyhájuk nyitva dél körültől, nézzek be másnap - tanácsolta a húsz és hatvan közti thai hölgy (tényleg nehezen lehet errefelé az életkort megsaccolni).

Makrobiotika suli

Másnap le is csekkoltam a helyet, 60 Bahtért (kb. 450 Ft) három fogásos, nagyon okés menüt kaptam. Közben leült mellém egy egészen könnyen meghatározható korú, pontosan kétezer-hetvennyolc éves amerikai Hawaii-ról. Szegénynek lapátolás közben minden második falat mellé ment, de szemmel láthatólag nem zavarta az ölében növekvő ételmaradék-kuloár. Koordinációs képességeihez képest szellemileg egészen rendben volt, szinte már azt mondanám, jót beszélgettünk. Ed, az öreg amerikai teniszező egyszercsak felkiáltott: "Monica!". A félig megrágott ételmaradékok nagy hatótávolságú lövedékekként hagyták el orcáját - szájrobbanásnak neveztem el a jelenséget.

Hollandokkal kajcsizok

Befutott hát Monica, a hatvan körüli holland kerékpáros hatvan körüli holland kerékpárján, szögegyenes háttal és széles mosollyal. Pár perc múlva megérkezett Kees, a lakótársa, valamivel fiatalabb Sekeleton Bro, olyan 50 körüli fickó. A jót-beszélgettünk kezdett valósággá válni. Megtudtam, hogy hosszabb-rövidebb megszakításokkal 12 éve élnek Chiang Raiban (ja, nem is mondtam, hogy ez az egész mese még mindig Chiang Raiban történt / történik), volt mesélnivalójuk. Folyékonyan beszélnek thai-ul, Kees le is húzott itt pár évet angol tanárként. Monicáról kiderült, hogy végigült jópár 10 napos Vipassana-tanfolyamot (erről már szóltam talán, hogy egy ideje rajta vagyok ezen a vonalon). Mindketten rengeteget utaztak / utaznak, az elmúlt évtizedben Thaiföldre helyezték bázisukat. Bringáznak is, persze csak úgy hollandosan, ímmel-ámmal. Mikor szóba jött a bringázás, lelepleződtem, hogy igen, néha én is tekerek. Erre Kees: akkor bemutatlak valakinek, gyere.

Séta közben - így néz ki egy ált-suli 

Elsétáltunk pár háztömbbel arréb. A ház előtt egy ismerős, high-tech összecsukható verda parkolt, sütött róla a tulaj igényes szakértelme - finoman fogalmazva sem szarral gurigázik, na. Hamarosan meg is jelent és bemutatkozott a suhanó holland fotós: Ganesh, mondja. Hát ez isteni, gondoltam magamban: Christossal már összehaverkodtam tavaly Szófiában, most pedig Ganesh a soros. Azért néha nehéz ezeket a pillanatokat röhögés nélkül átvészelni. Szerencsére a hollandokkal nincs baj, lehet velük röhögni nagyokat. Egy kis bringás-duma után újdonsült hollandjaim leléptek, hogy majd beugranak értem a vendégházba, vacsizzak náluk! Remek, örömmel - mondtam.

A vendégház, ahol gyökeret vertem

Aznap délután jól bealudtam - lehet, hogy pont akkor voltak ott értem, nem tudom, de vissza már nem jöttek, az biztos. Kontaktot persze nem cseréltünk - így jártam, vacsi ugrott. Éhes voltam, így este nyolckor kinéztem a piacra (itt van a sarkon). Szisszegést hallottam a hátam mögül, messziről - Ganesh ücsörgött egy kávé fölött az út másik oldalán láthatatlanul, gépe az ölében, élesre hangolva. Ott csemegézett finom éjszakai fotóknak való témákat. Mondanom sem kell, beleszakadtunk egy két órás dumába bringákról, fotózásról és utazásról - mindháromban nagyon otthon van emberünk, bár városi figurának tartja magát: ha természetre vágyik, kimegy egy parkba. Persze lenyomott pár-tízezer km-t felpakolt bicajjal Európa-szerte. Most viszont kényelmeskedik - egy extra bőröndbe bepakolta a bicaját, így nem kellett olyan nagyon sokat fizetnie a légitársaságoknak (sokszor elég drága tud lenni a bringareptetés), és két perc alatt gurulásra kész a verda. Ráadásul városról városra is könnyen tud buszozni, egy városban megállni, ott folyton-bringázni mondjuk két hétig, majd léc, újabb város, újabb fotók. Tetszik a stílus: nyolcvan fölött én is ezt fogom nyomni, hehe.

A vendégház kertje, tele franciákkal

(Írás közben történik: éppen karácsonyi hepaj van a vendégházban és az egyik házigazda kisasszony elszaladt az üres tálkámmal és visszahozta rogyásig pakolva gyümölcsökkel és sütikkel, és mindent elsöprő mosollyal - jajjnekem, micsoda szerencsés flótás vagyok!)

Zenészek az esti piacon

Ganesh megadta Kees számát, ha bármiféle segítségre van szükségem, csak hívjam, neki van telefonja. Másnap kilátogattam a minden vasárnap megtartott éjszakai útlezárós-kirakodós vásárba (ezer kajás-oldalkocsis motor és millió kis sátor, csiribiribillentyűket áruló thai-ok konkrétan egy km hosszan, az ocsmány, fröccsöntött, Szlovákiából importált műanyag giccsektől a hajsütőn át a gyönyörű, ötletes kézműves mestermunkákig mindenféle haszontalanság mérhetetlen mennyiségben). Az egyik kiülős kajásnál belefutottam Ganeshbe, újra lesben állt apparátjával. Megint nagyot dumáltunk - többek közt percekig értetlenkedve a thai hölgyeket ékszerként viselő pocakos, német turisták felett. Hamar leléptem, hagytam dolgozni - amíg ott ültem, egyet sem fotózott. Két perc múlva Keesbe botlottam (egyre kevésbé lepődve meg a dolgon), éppen édességekre vadászott. Jól ki is használtam kommunikációs képességeit - egy csomó bizarr ételről derültek ki összetevői - így céltudatosabban tudtam ugyanazt választani, mint ő, ehhe. Jól bekajáltunk és újabb, hosszú beszélgetéslavina sodort el minket - utazásról, Hollandiáról, jógáról és meditációról. Valaki odafent gondoskodik róla, hogy egyre kevésbé lepődjek meg "véletlen" eseményeken. Azt is mondhatnám, erős a kiképzés.

Merre?

És most egy éles kanyar: írok kicsit a terveimről, a terveim egyikéről. Már otthon elkezdtem érdeklődni - ki tudja, milyen indíttatásból - a reflexológia iránt. Itt, a masszázsok hazájban rá is mentem a dologra - nagyon durva élmény volt végigülni egy egy órás talp- és lábmasszázst. Nekem, aki általában csak nagyon kevés embernek engedi meg, hogy hozzáérjenek. Annyira bejött, hogy mentem még egy kört. Egy olyan beragadást szedett ki a lábamból az egyik srác, ami ki tudja, hány éve benne volt - a kemény talpú bringás cipő, ugye, na meg a mirelit-csirkeségem. Jó kis lökést kaptam - eldöntöttem, megkóstolom ezt a dolgot. El is kezdtem utánanézni, ha-már, akkor-már legyen jó, színvonalas, pénzét-megérős tanfolyam, amire beiratkozom.

A hegyek közelében legtöbbször jól érzem magam (Chiang Rai széle)

Mindenki, akit megkérdeztem, a Wat Pho-ba irányított. Ez az egyik legnagyobb templom Bangkokban, világhírű a masszázssulija. Ő, oké, most éppen itt vagyok északon, a hegyek közelében, és annyira nagyon nem akarok egy hetet - egy hónapot meg főleg nem - Bangkokban tölteni. Persze a világhírű bizonyítvány vonzó valami lehet. A másik alternatívát Skeleton Sista dobta be az ötletládába: nem messze innen a hegykben, egy lahu faluban tart 12 napos tanfolyamot egy brigád, nem is olyan nagyon drága (mint a Wat Pho), gondoljam meg. Na, ez a legrosszabb tanács amit kaphatok (már hogy gondoljam meg), számomra ugyanis bármiféle döntéshozatal egy hétezres csúcs megmászásával egyenlő (oké, soha nem másztam még meg sehányezrest se).

Vagy menjek inkább arra?

Pár nap dilemmázás után gondoltam, hagyom a dolgot későbbre, majd-majd, Pató Pál jó barátom, most nem döntök, nem kell még. Éppen a reggeli, kilós banánfürtömmel slattyogtam be a vendégház kertjébe - már majdnem leültem egy asztalhoz, mikor észrevettem, hogy valaki ül a másik oldalon - sűrű bocsánatkérések közepette másik asztalhoz ültem volna, mikor az illető hangosan marasztalni kezdett, dontvörri, szitdán - na tessék, már megint ismerkednem kell, elég legyen már! Első ránézésre 40 körüli, mosolygós amcsi hölgy fejezte be éppen a reggelijét, elkerülhetetlen volt a beszélgetés. 25 éve Párizsban él, jazzt oktat zongorán és hegedűn, és amikor nem, akkor utazik, sokat, messzire. És tanul - zenélni, például. És masszírozni is - úgy 15 éve. És a Wat Phoban is tanult. És még elsorolt pár helyet. És a lahu faluban zajló tanfolyamon is részt vett, többször is, jól ismeri az oktatót. És mikor megemlítettem neki a fenti dilemmám, rávágta: nem kérdés, a papírt le kell szarni, a kis hegyi faluba kell menni és nyugodt körülmények között tanulni. Ő, izé, oké, vettem az adást - finoman szólva is jelzés-értékű az irányítás. El is küldtem a jelentkezésem a tanfolyamra - megyek a faluba (sanszosan csak februárban). Ja, igen, a fenti hölgyről kiderült: 61 éves, ráadásul úgy, hogy nem is thai!

A guggolva tekerést gyakorlom

Jaj, nem akartam ennyit írni. Az a durva, hogy még egy csomó mesélnivalóm van, és mesélnék is szívesen, de nem most, mert késő van és holnap korán kelek (erről is mesélnék, hogy miért), és Karácsony is van, és itt buli is van, és amúgy is elég volt egyszerre ennyi, sőt, gratulálok azoknak, akik eljutottak idáig az olvasásban.

A környéken tekrve megtaláltam Tom Sawyer házát

Pár nap múlva valószínűleg Zsé és Sista érkeznek hozzám Chiang Raiba - újabb kedves, most éppen magyar barátocskákkal fogok tehát lógni pár napot. Aztán hogy merre leszek fővel, majd megírom. És remélhetőleg azt is, amit most nem írtam meg. Ja, igen, a galeri kicsit összevissza - azért jó ide-oda lapozgatást, és lángoló karácsonyfákat!