Egy hete Kambodzsában utazok - rögtön az első benyomásom az volt, hogy sokkal jobban tetszik ez az ország, mint Thaiföld. Nagyságrendekkel nyersebb, eredetibb és őszintébb - és valami olyan szívet melengető barátságosság árad az emberekből, hogy nem győzök mosolyogni.
A határátlépés - a legendás, vízum-botrányokról és lehúzásokról híres - Aranyaprathetben nem is volt vészes. Az egész max. egy órát tartott - a tuktukos persze bepróbálkozott a kambodzsai vízum intézésével még Thaiföldön, de szerencsére előző este utánaolvastam, hogy mitisis és hogyisis. Mikor lekanyarodott a főútról (ez gyanús volt), határozottan közöltem vele, hogy ne próbáljon meg lehúzni és elkezdeni tök fölöslegesen irodákban sorba állíttatni és semmire sem jó kambodzsai vízumot intézni nekem sok pénzért. Mindez így hangzott: "Border!". Kicsit morgott, megfordult és elvitt a hivatalos határátkelőhöz.
Úgy döntöttem, megnézem, amit minden erre járó turiszt megnéz: Angkor templomait. Elbuszoztam Siem Reapbe, ahonnan a templomkomplexum 7-8 km. Második estémen a városban sétálva az járt a fejemben, mennyire lusta alak vagyok már, hogy fényképezőgép nélkül mászkálok és egyáltalán nem fotózok (jól esik néha csak egy kevés pénzzel és semmi mással a zsebemben mászkálni városokban). Egyszercsak az egyik étteremből valaki rám köszön: Ganesh ül ott, a kedvenc holland fotográfusom. Így megy ez, már csak egy kicsit lepődtem meg - odébbcsorogtam több, mint ezer km-t Chiang Raiból, átjöttem Kambodzsába, és tessék. Jól meg is beszéltük, hogy valamelyik nap kibringázunk a templomokhoz.
Hát a barátocskám nem mászkál gép nélkül. Egy hátizsáknyi apparáttal támad - és órákat képes egy-egy helyszín körül pepecselni. Ez ahhoz vezetett, hogy egyedül karikáztam körbe a templomok között - olyan 20 km-t biztosan tekertem - hatalmas területet tett magáévá a cég, aki a belépőt árulja (20$ egy napra). Persze Ganesh-sel utánagugliztunk, hogy hogy lehet belógni (hát egy ekkora területen azért adja magát a kérdés...) és azt találtuk, hogy jobb, ha sehogy, mert sok helyen ellenőrzik a jegyet, és ha nincs, a bünti 100$. És azt is találtuk ugyanebben a cikkben, hogy amúgy sem szép dolog nem fizetni, mert jaj, mi jut akkor a szegény kambodzsaiaknak. A cikkíró valószínűleg nem olvasott arról, hogy mekkora lehúzásokat tolt ez a magáncég, mennyire korrupt (ahogy amúgy majdnem mindenki errefelé), és hogy a jajszegénykambodzsainép amúgy sem lát egy árva rielt sem abból, amit a gazdag turisztok tejelnek.
A tömeg óriási volt - hasonló dzsumbujt képzelek az egyiptomi piramisok köré is. Szerencsére a bejárattól távolabbi templom-maradványoknál kevesebben voltak, itt már el lehetett tölteni akár hosszú perceket is teljes csendben - hacsak nem bukkant fel éppen a jajszegénykambodzsainép egyik valóban szegény tagja pólót, nadrágot, képeslapot, ananászt vagy jéghideg vizet árulva.
Délutánra már kibicajoztam magam, de azért még összeszedtem minden erőmet, hogy megnézzem a leghíresebb hírességet, Angkor Watot. Jól tettem, hogy megküzdöttem erősödő turistafóbiámmal - megérte a látvány és az érzés, hogy te jó ég, mekkorák már ezek a Khmerek, hogy ilyeneket tudtak akkoriban!
Már majdnem lent volt a nap, mikor elkezdtem visszapedálozni a városba - éreztem, hogy az egyik pedál egyre nagyobb nyolcasban jár a lábam alatt. Minden imám ellenére nem tartott ki a városig, egyszercsak elhagytam. Egy furgon föl is vett, de 2 km után letett. Nem akartam erre is költeni, tudtam, hogy a kölcsönzőben nem fognak kárpótolni és főleg nem fognak taxi / tuktuk költséget fizetni. Eszembe jutott az évtizedekkel ezelőtti sztori, mikor befutott Egerbe egy (talán holland?) páros, a hölgy egy pedállal. Szilvásváradtól nyomta fél lábbal - ha neki ment, nekem is megy, gondoltam mokányan. Ment is, de annyira kimerített, hogy fáradt dühömet jól ráborítottam szerencsétlen kölcsönzősökre. Jól esett volna egy "sajnáljuk" vagy egy "bocs", ehelyett azt kaptam, hogy kipróbáltam a bicajt tegnap, akkor jó volt, ők nem tehetnek arról, hogy mára szétmálott. Igazuk volt és ez fájt.
Másnap hajnalban keltem, fél hétkor jöttek értem a szállásra motorral, hogy kivigyenek a buszhoz, ami kivisz a hajóhoz - ugyanis befizettem egy luxusutazásra: Battambangba hajóztam. A dolog 20$-ba került (busszal 4,5$ lett volna), de gondoltam, ideje hajókázni is egy kicsit, át a Tonle Sap tavon, fel a Sangker folyón. Az egyik ingyenes füzetben olvastam az útról: "The boats in no way meet international safety standards.". Ez jó jel - hajóznom kell!
Nem bántam meg a döntést - láttam a vízen lebegő falvakat, amiket kb. annyira találtam meseszerűnek, mint Kappadókiát. Színes kis bungalók mindenhol a vízen, mindig minden mozog és hullámzik, nincs állandóság. A meseszerűség-érzést tovább növelte a tény, hogy a falvakat lakják, tele vannak élettel, az emberek halásznak, hajóznak és folyamatosan lebegnek. Kiegyensúlyozottnak tűnt minden: a házak, a hajók, a gyerekek, a lakók - folyamatosan egyensúlyoznak, annyira, hogy már nem is kell erre figyelniük. Egész életüket a vízen töltik - azon a vízen, amin mi - egy ocsmány nagy megfigyelőkamera - átpöfögtünk. A dolog kellemetlen része az, hogy egészen komoly eróziót okoz az efféle hajókázás és alaposan odalökdösi egymáshoz a kikötött csónakokat és házakat a hullámzás, amit kelt. Ezért is lehetett az, hogy csak a gyerekek integettek nekünk mosolyogva, a felnőttek általában rezzenéstelen, nyers arccal néztek ránk.
A folyó néha annyira összeszűkült, hogy fapados luxushajónk nem tudta bevenni a kanyarokat, itt-ott a partnak ütközött. Aztán egyre zöldebb lett a két oldal, és könnyű, kilenc órás hullámkeltés után megérkeztünk Battambangba. Segítettem a szintén hajókázó holland nyugdíjas bringáscsapatnak felcipelni a víztől a partra a cuccaikat - egészen szép kis brigád, Bangkok-Saigon egy hónapos bicajtúrát nyomnak, éppen a második hét utáni egyik "pihenőnapjuk" volt ez a nem hétköznapi hajóút. Ezek a hollandok!
Könnyedén találtam egy elfogadható szállást a városban, ezt most ott írom. És lehet, hogy ugyaninnen fogok jelentkezni tízenpár nap múlva - addig biztos, hogy nem írok: újra leülök egy Vipassana tanfolyamra (ezúttal 9 napra), jól elhallgatok és a nagy csöndben megfigyelem, mi történik odabent. Akármi is történjen, megpróbálok megtenni mindent nyugalmam megőrzéséért.
0 comments:
Post a Comment