Fekete-fehér

Chiang Rai nem a világ közepe, de azért rajta van a térképen. Hetvenezres kis város északon - sokak számára nem egy nagy szám, nekem mégis három hétig a bázisom volt. Persze vannak a környéken érdekes dolgok, amiket jól meg is néztem...

Folytatódik a szürreál

Szeretek úgy utazni, hogy nem is utazom, hanem letanyázok egy helyen és megpróbálok semmit sem csinálni. Úgy értem, semmi különöset: sétálgatok az utcán (térkép és cél nélkül), gyakorlatilag mindig megtalálom a piacot (zöldség- és gyümölcsorgia), sokszor futok bele jó kajáldákba, jó üzletekbe, jó arcokba... Szóval amolyan erőlködésmentes hétköznaposkodást adok elő, amibe mindig vegyül egy kis szürrealitás, előbb vagy utóbb - ez legtöbbször kedvemre van.

Fehérgiccs

Karácsony után Sista és Zsolt meglátogattak - kibuszoztunk a "White Temple" nevű turistalátványossághoz. Magamtól nem indultam meg két hét alatt, jól és jókor jöttek az energikus barátok. A templom tízenpár éves, egy helyi művészúr és csapatának projektje, amolyan modernkori buddhista agyvérzés a Chiang Rai turizmus fellendítésért.

Vonzó bejárat

A minden-fehér koncepció elég ütős. Viszonylag hamar megszoktam, hogy a templomok nem túl nagy látványosságok errfelé: mindenhol rengeteg van belőlük és szinte teljesen egyformák (számomra azért a varázsuk még nem veszett el, bár olyan nagyon sok nem is volt nekik). Ehhez képest a buszon ülve egyszercsak felkiáltottam: itt vagyunk, leszállunk, az ott a fehér templom! Messziről világított: vonzza a turistákat, mint a legyet!

Zsolt és Sista

A fő templomépület adja a hely igazi látványosságát, méghozzá odabent. A falon klasszik buddha-ábrázolások fonódnak össze korunk kitalált és valós, jó-rossz hőseivel: Elvis és Jacko szivárványszörföznek valami furcsa háttér előtt, amit hátralépve hirtelen felismer az ember: az Alien óriásfejű, nyálkás pofája és kígyószerű végtagjai. Jelen van Jabba és Bobbafet, a Hellraiser-arc (nemtom, hogy hívták a figurát), Freddy Krüger és még sokan mások, akikre nem emlékszem. Bush és Bin Laden, Madonna és Spiderman - ártatlan turisták lebegnek köztük kabrió-űrsiklókon. Az egész borzasztó alaposan és szépen kivitelezett, a festményeken akkora a rend és olyan a minőség, mint mindegyik templomban itt a környén. Jól döntöttünk, hogy megnéztük a helyet - a "No Photo" táblának nehezen, de engedelmeskedtem.

Morcosak

Sistáék leléptek, egyedül maradtam - de nem sokáig. A hollandjaimmal újra összefutottam az egyik vega étteremben 31-én - jól meg is hívtak vacsizni. Kitekertem hozzájuk este, óriási, már-már túl egészséges kajákkal támadtak - jót ettünk és dumáltunk a szomszédjuknál, Patriknál, a svájci származású öreg hippinél. Ő fillérekért bérel egy szép házat és telket, amire épített egy másik házat amit kiad, több pénzért, mint ammenyiért az egészet bérli. Ezen kívül sok éve elefántokat tart az egyik turistáknak (és elefántoknak?) fenntartott helyen (minden sarkon hirdetik az "elephant-ride"-ot errefelé). Ez az elefánt-biznisz nem tetszett nekem, de Patrik sokat mesélt arról, mi lett a sorsa a vadon élő állatoknak. Ehhez képest ezek a példányok még akár szerencsésnek is nevezhetők (szerinte), mert nem lőtték le őket. A dolog nyilván a pénzről szól - a számok viszont szomorúak, a sok évtizede még százezres létszám párezerre csökkent mára. Döbbenetes azt látni, hogy ezek a hatalmas, rettentően érzékeny állatok bármelyik pillanatban megelégelhetnék a rabságot és leléphetnének, lezúzhatnák az egész telepet fogvatartóikkal együtt. Mégis békések maradnak és elviselik gazdáik néha súlyos lelki kilengéseit - valószínűleg a rendszeres kajáért cserébe. Nah, mondjuk sokan élünk így, nem?

Meghalnak a fák szomorúságuktól

Patrik két-háromnaponta kijár az állatkáihoz lecsekkolni, hogy vannak, visz nekik pár tonna csemegét - említette, hogy nyugodtan becsatlakozhatunk hozzá, így másodikán kikocsiztunk, Kees, a kedvenc hollandom társaságában. Útközben a két "helyi" a környékről és az itt letelepedő európai és ázsiai arcokról diskurált. Kiderült, hogy a fehér templom építőjének van egy haverja, aki a "Fekete ház" projektet vette kezébe. Jól meg is kaptam az aznapi tanácsot: ha még nem jártam ott, menjek el mindenképpen, érdemes szétnézni.

Feketés

Utolsó napjaim egyikét hát továbbutazásom szervezésével és fekete-ház nézéssel töltöttem. Egy skanzen-szerűséget húzott fel a művészúr, ki tudja, milyen indíttatásból (azon kívül, hogy újabb pénz- és tömegvonzó látványoságg bukkanjon felszínre az amúgy semmilyen Chiang Rai közelében). Hogy miket álmodhat az alkotó, abba inkább nem gondolok bele - mindenesetre nem találtam olyan épületet, ami nem volt tele valamilyen döglött állat bőrével, szőrével, csontjával, agyarával, koponyájával vagy éppen kitömött fejének halott tekintetével. Hát ja, ha az ember nagyon unatkozik, kibújhat belőle a kisördög.

Buddha és a szarvak

A továbbutazásom egészen furcsán alakul. Kézenfekvő lett volna északkeletnek vennem az irányt és áthuppannom Laoszba, lehajózni a Mekongon, majd É-D irányban végigkecmeregve az országon átmenni Kambodzsába, megnézni amit mindenki, majd jól leülni tíz napra (elfogadták a jelentkezésem egy újabb Vipassana tanfolyamra, január 18-án Kambodzsába, Battangba szeretnék érni tehát). Ehhez képest mi történt? Ebédelünk Keesszel és Ganesh-sel a makrobiotikus szuperkajáldában (amúgy nagyon jól estek az ottani ebédek), Ganesh elővett egy jobbféle Thaiföld térképet, hogy akkor merre is menjen. Jót könyököltünk a térkép fölött, és összehoztuk, hogy oké, szép a Mekong, de durván mindenki arra megy, amerre én terveztem, és sokszor elég lehúzósak is ezek az utak. Miután Kees megkérdezte: miért nem mész le dél felé Pitsanulokba és onnan keletre Kambodzsa felé, akár áthajózva Laoszba egy nem annyira frekventált helyen, eszembe jutott előző esti beszélgetésünk a könyvről egy angolról, aki kísérlet-szinten igent mondott mindenre, ami szembejött vele (ebből nőtt ki a Jim Carry féle Yesman c. film). Nem hezitáltam tovább, törje a fejét és menjen a tömegekkel más. Vettem egy jegyet Pitsanulokba, holnap reggel indulok.