Csavarodik ketté, hasad négy-, nyolc- és tízenhat felé a szívem. Óriási elánnal vetem bele magam utolsó piacozásaimba - úgy vedelem a kókusz levét mint aki még soha nem ivott és nem is fog soha már. Két pofára majszolom a papaját, eszem az édes rizst, tömöm magamba a finomságokat tonnaszámra - így válok saját aneszteziológusommá és emésztéssel tompítom a nyomasztó érzést, hogy mindjárt hazarepülök.
