Kékestető

Most, hogy ennyit voltam a Kékesen, sokszor eszembe jutott egy kedves barátom emléke. Országunk egyik legtehetségesebb hegymászója volt. Neki egy sima szerda délután abból állt, hogy just for fun felszaladt a Kékestetőre. Gyöngyösről. Szóval ott járva lett egy projektem: Kékestető csúcsfutás Kiss Peti emlékére.

"Valahogy így kéne meghalni."

Régen írtam, de azért még nem temettem el ezt a blogot. Arra jó, hogy ha írni támad kedvem, írok ide egy kicsit. Most éppen egy kedves néniről, akit kezelgettem egy ideje, már-már rendszeresen.

Gilice

Muszáj írnom róla - és a többiekről is. Gilicével szombaton ismerkedtem meg Ikladon. Balázzsal, a thai masszázs tanárommal és pár ismerős masszőrrel látogattunk ki a Szederfa Otthonba egy "Egészségnap" alkalmából, hogy az ott lakókat és dolgozókat lazítgassuk egy kis masszázzsal. Nem tudom megállni szó nélkül.

Hányja-veti

Eszembe jutott egy régi projektem tavaly télről. Egy lepukkant szállodában ragadtam a thai-kambodzsai határon - bezárt az átkelő, így jártam. Legalább aludtam egy nagyot - és reggel, ahogy fölkeltem, jegyzetelni kezdtem a kis noteszomba.

Öt negyven

Nem szoktam ilyen korán kelni, de most kipattant a szemem. Aztán visszaerőltettem magam az ágyba, de végül mégis felkeltem. Valami azt mondja, írnom kell. Mindegy mit, akármit. Kipróbálom milyen az, ha nem állok ellen a hangnak: kelj már fel te f*sdarab és írjál, tök mindegy miről!  Úgyhogy kipróbálom. Írok valamiről. Valahová - mindegy, hová, most éppen ide. És mondjuk arról, hogy leírom hogy jutottam oda, hogy tűzifakupacok állnak a házikóm oldalában és nem megyek sehová. Csak hogy írjak valamit és kielégítsem ezt a szörnyeteget aki felébresztett ilyen pokoli korán.

Ahol még a banán se jár

Csavarodik ketté, hasad négy-, nyolc- és tízenhat felé a szívem. Óriási elánnal vetem bele magam utolsó piacozásaimba - úgy vedelem a kókusz levét mint aki még soha nem ivott és nem is fog soha már. Két pofára majszolom a papaját, eszem az édes rizst, tömöm magamba a finomságokat tonnaszámra - így válok saját aneszteziológusommá és emésztéssel tompítom a nyomasztó érzést, hogy mindjárt hazarepülök.

Tiszta mocsok

Dzsentriként költöm megtakarított pénzem utolsó morzsáit - befizettem egy thai masszázs tanfolyamra. A két hetes kóstoló kb. arra volt elég, hogy megtudjam, a thai masszázs művészet, és hogy adni jobb, mint kapni.

Nullánál is kevesebb

Egy kötelező ázsiai gyomorrontás Phnom Penhben marasztalt pár napra. A tanfolyamig csak egy-két nap jutott volna tengerezésre, úgy döntöttem hát, hogy kihagyom Kambodzsa déli részét és egy huszárvágással visszalököm magam Thaiföld északi részére - így legalább lesz időm Chiang Maira.

Szupermonk

A nagy hallgatásban világossá vált: humbug az egész, a Szupermonk nem létezik. Ahogy nem létezik a Nirvána sem (Kurt, ugye), és nincs megvilágosodás sem, kivéve a reggel 6:30-as első harapásokat banánadagomba.

Kambodzsa Kappadókiája

Egy hete Kambodzsában utazok - rögtön az első benyomásom az volt, hogy sokkal jobban tetszik ez az ország, mint Thaiföld. Nagyságrendekkel nyersebb, eredetibb és őszintébb - és valami olyan szívet melengető barátságosság árad az emberekből, hogy nem győzök mosolyogni.

Hátizsák vs. Bringa

Egy hete majdnem folyamatosan buszozok és vonatozok - és óhatatlanul eszembe jutnak a felpakolt bicajjal való utazás emlékei, főleg, mikor kezdtem nyűgösködni a buszokon. Többször is arra jutottam, hogy az afféle hátizsákos turistáskodás amit művelek, a legnagyobb lúzer-kommandó.

Fekete-fehér

Chiang Rai nem a világ közepe, de azért rajta van a térképen. Hetvenezres kis város északon - sokak számára nem egy nagy szám, nekem mégis három hétig a bázisom volt. Persze vannak a környéken érdekes dolgok, amiket jól meg is néztem...

Hol landolnak a hollandok?

Mióta Michi hazakarácsonyozta magát több dolog történt velem, mint az alatt az egy hónap alatt, amit együtt lógtunk. Egy pillanatra nem figyeltem és olyan történés- és emberörvénybe keveredtem, hogy alig bírom szusszal. Szerencsére nem is kell bírnom, annyira simán alakul minden.

Uwe

Vannak fura figurák ezen a bolygón, nem is kevesen. És vannak még a furábbnál is furábbak. És akad néhány köztük, akikre még a nagyon furák is furán néznek. Grafitember, a Napirajz-legenda szavait használva: A hét fasza arca: Uwe.

Tovább, tovább!

Nagyon leragadtunk - két hét tengerezés után úgy döntöttünk Michivel, megindulunk. Volt egy érdekes beszélgetésünk a nyáron Verőcén, ami ha nincs, lehet, hogy most nem kolbászolok fel-alá Thaiföldön.

Semmi különösködés

Simán el tudom képzelni, hogy "A Kérdésre" nem lesz semmi frappáns válaszom azon kívül, hogy "Semmit.". Alaphangon óriási erőfeszítéseket teszek annak érdekében, hogy ne csináljak semmit, de - majdnem mindig - közbejön valami.

Bangkokozás

Nah, igen. Furcsa itt lenni. Ütős, de nem annyira, mint gondoltam. Úgy értem, hogy néha elfog az érzés: ha a tuktukokat nem számolom, akár Bulgáriában is lehetnék (nyáron, oké). Ez persze hülyeség - ráadásul ehhez a kijelentésemhez hozzátartozik az, hogy Bulgária örök szerelmem. Egyik jobb, mint a másik, slussz-passz.

Nulladik

Megint jelentkezem - a Budapest-Isztambul után megígértem, hogy ha újra belecsapok egy kis utazgatósdiba, írok. Íme, belecsaptam. Legyen ez egy nulladik bejegyzés, blogtesztelősben, bejelentkezősben, mesélősben, hogy hogy is kerülök Thaiföldre egy évvel később és mit fogok itt csinálni. Gyere, olvasd tovább!